El sem tudom képzelni az életemet egy üres mellkassal, amit minden nap látnom és éreznem kell majd, mikor megfürdök, felöltözöm.
Hiú ember vagyok, és imádtam magam. Sokat tettem a testemért és a szépségemért. Sok időbe telt mire felépítettem az önbizalmamat. Nagyon. És büszke voltam, mert egyedül csináltam.
Szerettem szép lenni és szerettem csinosan öltözködni, kivágott és extrém ruhákban lenni.
A tenger és a víz volt a mindenem. El sem tudom képzelni hogyan lehet ezt egy protézises fürdőruhában -melyből valljuk be csak tök bénák vannak, lehet nincs is bikini és nem mellesleg egy vagyon… (am ez mindegy is, nyilván nem prioritás orvosilag semmiképp sem)
Tudom, persze majd a plasztika… de az évek.. és még két műtét, még két altatás minimum. És aztán bimbó tetoválás és soha nem lesz olyan mint az enyém volt. Soha nem lesz igazi és érző. Az csak látszat lesz, nem eredeti…
Tini koromban akartam plasztikát, mert hogy kicsi a mellem, és hogy minden plakátról és filmről a 90es körméret nézett vissza. De mire felnőttem rájöttem hogy tök béna, látszik h nem igazi és nekem olyan nem kell, jó nekem a sajátom ami olyan szép még így kicsin is.
Tavaly mikor kiderült a diagnózis azt mondták a kemótól összemegy és ezért nem kell levenni a mellem. Rengeteget sírtam, azt éreztem belepusztulok abba, hogy elveszítem a legszebb és legkülönlegesebb részem, a hajam, amit imádtam.
De vállaltam a kemót, mert hajat tudok növesztni, de mellet nem.
A hajamat adtam a mellemért.
Igen, most jön az a rész, hogy most a melled adod az életedért.
De én ebben nem vagyok biztos… Mivel eddig sem sem úgy történt, ahogyan nekem ígérték. (Illetve ez túlzás, mert tudom az orvostudomány nem ígér.)
De nem segített sem a kemó sem az, hogy kivették a tumort.
Honnan tudhatom, hogy nincs bennem máshol semmi rossz sejt, ami hosszú távon megöl?
Honnan tudhatom, hogy ha most megcsonkítanak, akkor utána még lesz 50 évem?
Ha csak 5 van, akkor azt nem a klinikán szeretném élni, ahol szúrkálnak, vagdalnak, és meg sem kérdezik hogy vagyok.
Akkor azt inkább a tengerparton tölteném, napfényben és bikiniben,. Nem küzdenék valamiért, ami eddig sem segített…
Ez a legtöbbeknek felfoghatatlan gondolatsor, jól tudom.
De ezt a lelkem mondja, az az énem aki imádott élni. Aki minden nap táncolt és kacagott és akinek élethivatása volt, hogy másokon segítsen a szürkeségből kilépni és felfedezni mindazt a csodád melyet a világ tartogat nekünk.
Utáltam ha valakinek csak annyi az élete hogy teljesítse a kötelezettséget és robotként tengődjön minden nap, semmit sem téve a mosolyért és boldogságért.
Erre akartam tanítani az embereket, hogy van út a szürkeségből és a fásultságból (és mindehhez nem kellenek milliók)
De ez nem kell a világnak. A világnak csak a kötelességtudó, birka szellem kell, aki bólogat és beáll a sorba és vonul a vágóhídra.
A józan eszem igent mondott a sebésznek a telefonba. Persze tegye amit tennie kell, hiszen ez a dolga…
A testem egészsége a lelkembe került.
Azért, hogy a szívem dobogjon a lelkemet adom.
Tudom, hogy hinnem és bíznom kellene. De nem megy.
És nem tudom hogyan lehet visszanyerni.
Az elmúlt 3 évben annyi mindent tettem magamért, az életemért a JÓL-LÉTemért, hogy azt hittem az elég lesz. Önmagamra találtam. Rátaláltam a célomra, ki mertem mondani a vágyaimat, fel mertem vállalni a félelmeimet. A 2021-es év volt életem legjobbja. Szabad, boldog és önfeled voltam. (pedig előtte decemberbe rúgtak ki, én mégis szárnyaltam)
Tegnap minden kincsem kidobtam (még jelenleg egy óriási bőröndbe lapul, a férjem nem engedte hogy az ablakon szórjam ki). Minden jegyzetem, könyvem, kövem, olajkám, keresztem, ásványékszerem, kis dolgaim, mindent amibe hittem, amiben a jövőm láttam.
A világ elérte, hogy én is robot legyek és csak munka- háztartás – csekkek- bevásárlás- jaj de szar, hogy megint emelkedtek az árak- legyen az életem.
De legalább dobogni fog a szívem és lesz levegő a tüdőmben…. és ugye ezzel erősítem a statisztikát, hogy orvosilag megmentettek.
És igen tudom, dönthetek úgy hogy nem vállalom a műtétet, és így maradok de az onkológiától nem menekülök akkor sem, hiszen a sugár és a hormon kezelés még a rám váró csomag része….
Hogyan lehet itt jól dönteni?…. Hogyan lehet bármelyik opcióval is tovább élni?
Tudom, hogy több ezren képesek erre, és több ezren ettől kevesebbel is élnek, és tisztelem, elismerem őket, felnézek rájuk.
Nem akarom sajnáltatni magam, és úgy tenni, hogy nekem a világon a legrosszabb. De az én világom összeomlott és nem tudom van e értelme újraépíteni….
Miért? Kiért?
Nincs gyerekem, nem kell kiről gondoskodnom, nem kell kit látnom felnőni, nem kell kit támogatnom, nem függ tőlem senkinek az élete vagy a jól-léte.
Szerettem, az egész életet.
Imádtam felkelni reggel.
Most azt érzem, hogy ez egy másik élet volt, és akit jelenleg látok a tükörben reggel az csak imitálja az életet, mechanikusan, robotikusan és üresen.
Hétvégén egy nagyon különleges programon voltam, ahol mesés ékszereket és gyönyörű egyedi ruhákat lehetett felpróbálni. Úgy csillogtam, imádtam, pörögtem forogtam. Én a rákos nő, a sok egészséges között.
Akkor azt hittem lehet így is, hiszen itt vagyok, kivették, meggyógyultam. Megcsináltam. Volt értelme.
Most meg itt ülök a munkahelyemen, mert otthon veszélyben a lakás a randalírozásomtól. Nyugtatóval sem tudok aludni, rá sem tudok nézni a férjemre vagy anyukámra, mert nem akarom látni a tükörképem és a fájdalmukat a szemükben.
Nem tudok válaszolni a barátnőimnek és ismerőseimnek és nem tudom, mitől leszek jobban és főleg mikor.
Egy mondat jár a fejemben Edith Eva Eger, Döntés című könyvéből:
Ha ezt ma túlélem, holnap szabad leszek!
(megjegyzés 2025-ből. Még mindig kinn van aza cetli az asztalomon amit ezen a napon írtam)
