Művészetterápiara mese
Nehéz úgy mesét írni, hogy ami eszembe jutott az alkotásomról az már eleve egy mese.
DEMÓNA- ahol kiderül hogy a gonosznak hitt tündér, valójában a körülmények miatt vált gonosszá a Csipkerózsikában.
Eredetileg ő is egy szárnnyal rendelkező csodálatos tündéri teremtés volt, aki túlságosan bízott és szeretett ezek az érzések pedig a vesztét okozták.
Elvesztette szárnyát és hitét.
Fájdalmában és megkeseredettségében keresett magának egy új életcélt, de sajnos az a gonoszság és az ártás lett. Legtöbben csak ezt a Demónát ismerjük a klasszik Csipkerózsikából. Pedig minden történetnek legalább két oldala van…
Minden döntés az életünkben egy új mesét ír belőlünk. A döntést a körülmények befolyásolják, de mi hozzuk meg őket. Demónának levágták a szárnyát a legfőbb erejét, megfosztották egy olyan részétől, ami nélkül el sem tudta képzelni az életét.
De életben maradt. Sokkal erősebb lett mint hitte volna. Ő úgy döntött, hogy megfélemlítésre és haragja csillapítására fogja használni azt.
Nagyon erős párhuzamot látok Demóna és a jelenlegi életem között.
Tőlem is elvette az élet a szárnyaimat, az álmaimat, a biztonságérzetemet, a hitemet.
De adott mellé egy olyan erőt, mely a porig égetett lelkemet és testemet képes volt újra alkotni.
És minden egyes napon megteszem ezt, amikor csüggedtebb vagyok, amikor félek, amikor nem tudom mi vár rám.
Alkotok.
Varázsolok.
Teremtek.
Minden egyes napon.
Mert én úgy döntöttem, erre akarom használni az erőmet, hogy ha szárnyam szegik, akkor megtanulok futni olyan gyorsan mintha repülnék. De akkor is úgy döntöttem, hogy élek és maradok, akkor is ha körülöttem háború dúl, ha szétesik a világ apró atomjaira, én ott állok a viharban stabilan, egyenes gerinccel, elszántsággal.
És igen közben néha peregnek le belőlem lélekdarabok, folyik a könnyem, a vérem az verítékem, de állok.
Uralom a teret a megjelenésemmel, a tekintetemmel. Szárnyaim helyett karjaimat nyitom ölelésre és kész vagyok új életcélt alkotni magamnak, magamért és mindazokért akik jönnek mellettem ezen az úton, ami a pokolból a színes mindennapokba vezet.
Oda hol minden szerda lehet ünnep, csak mert miért ne? Ahol fantasztikus érezni a szellőt az arcomon, ahol a falevelek játszadoznak, ahol a nap besüt reggel a nyitott ablak résen és kiugraszt az ágyból, emlékeztetve arra, hogy ma is felébredtem, ma is mehetek nevetni és szeretni. Ma is adhatok motivációt másoknak, ma is alkothatok valamit, ma is találhatok valamit ami lelkesít és ma is dönthetek úgy hogy boldog leszek.
Ezzel együtt, amit kaptam az élettől, mert bár furán hangozhat de ez a kór részben egy álruhás áldás. A szárnyamba (a hajamba, a bal mellembe, a lelkem egy darabjába) került, hogy rájöjjek én írom a mesémet.
Az én félelmeim, az én döntéseim. Minden percben megváltoztathatom őket. Minden percben megvan a lehetőségem, hogyan reagálok a külvilág helyzeteire.
Hevesen?
Hát persze 🙂 Cserfes kis tündér vagyok! 🙂
De hiszem, hogy bizonyítottam, hogy van még dolgom, helyem és főképpen időm. Itt és most ebben a testben, ebben az életben.
