Hogyan is kezdődött az én utam?

2022 júliusa 

…Sajnos ekkor még tényleg nem tudtam, hogy az az út, amin ezen a péntek reggelen elindultam az egész életemet meg fogja változtatni.

Minden területén. Minden értelemben…

A kezdeti sokktól az első kemóig, műtéteken át, napjainkig – minden egyes lélekdarabkámról szóló, hol haragos, hol kétségbeeesett, hol ironikus, hol felemelő megéléseim követhetitek/olvashatjátok végig.  

Miután küldetésemnek   tekintem , hogy megmutassam és továbbadjam az újrakezdés energiáját- úgy gondoltam elindítom a „kemó kendőben kendőzetlenül” – onko napló sorozatomat.

Így lehetőségetek nyílik végigolvasni az utat, melyet 2022-ben kezdtem – kendőzetlenül őszintén. Ezek a szösszenetek darabok a lelkemből. 

Hát akkor öveket bekapcsolni…

2022.07.04. hétfő

Észrevettem egy csomót a bal mellemben. (fürdés közben, edzés után) Nem igazán tudtam mi az csak éreztem, hogy jóval nagyobb minthogy az normális lenne.Mivel a lelkem eléggé megviselt volt  az utóbbi hónapokban, így túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam neki először, csak végeztem a dolgom, és próbáltam összerakni szétesett lelkem. Próbáltam a nyárra koncentrálni és készülni a nyaralásra. De valami bekúszott a tudatomba és nem hagyott nyugodni. Villogott. Mi az ott? Miért van ott? ?Mit akar? Mit akar? Mit akar jelezni? Mire akar figyelmeztetni?Két nap vívódás után győzött. 

2022.07.06. szerda

Reggel 7-kor már a debreceni emlőcentrumot hívtam, hogy elmondjam találtam egy csomót magamban és szeretném ha megnéznék. Természetesen beutaló szükséges – mert miért is menne bármi is flottul/gyorsan vagy emberien a magyar egészségügyben ????Oké rendben szerzek beutalót, csak adja a pénteki időpontot és valaki nyugtasson már meg. Hívtam a Háziorvosom – akivel sosem találkoztam-  hogy ez van, szeretnék egy beutalót, mikor mehetek érte. Hát nem voltak nyugalmas napjaim, és a folyamatos internetezés sem segített…

2022.07.08. péntek

Reggel jelenésem volt a Jerikó utcai Emlőcentrumba, hogy kiderüljön mi az a kis bigyó, amit találtam. Annyira a lelkemre kötötték, hogy a beutalót otthon ne hagyjam, annyira izgultam, hogy végül csak otthon hagytam. Így vissza kellett fordulnom, taxit kellett hívnom, mert már gyalog nem értem volna oda az időpontra. Jól kezdődött….Bejelentkeztem, szépen leültem a egészségügyi ellátóegységbe és vártam, hogy elhangozzon a nevem. 

Sajnos ekkor még tényleg nem tudtam, hogy az az út, amin ezen a péntek reggelen elindultam az egész életemet meg fogja változtatni. Minden területén. Minden értelemben. 

A könyvbe feledkezés mindig jól tud jönni ha kellőképpen rá tudok hangolódni, mert akkor egy más világba kerülhetek. A kapott időpontom után jó fél órával be is hívtak egy kezelőbe, ahol automata hangosbemondó hangsúllyal közölték hogy derékig vetkőzzek és semmit se hagyjak a vetkőzőbe, mert ők már pedig garnciát nem vállalnak. Már éppen folytatná az autómatára hasonlító alkalmazott, hogy hogy álljak mit csináljak, mikor halk szóra nyitom számat, hogy elnézést én nem a rutin behívóval jöttem a futószalagos vizsgálatra, hanem nekem panaszom van. Hozzám lépett egy másik egészségügyi dolgozó megtapogatott.
Kiküldött és közölte hogy várjak, mert másik vizsgálat lesz. Ekkor már a pulzusom nyilván a palafont súrolhatta, mert miközben léptem úgy érzetem rongyból vannak a lábacskáim.
Készségesen visszaültem a műanyag székbe és próbáltam a Gucci dinasztia történetébe temetni kattogó gondolataimat. Már éppen felvettem a fonalat, mikor egy rózsaszín egyenruhás kishölgy egy másik vizsgálóba kísért, ahol szintén a derékig vetkőzés volt a program, majd megkérdezte volt- e emlő daganat a családban (nem volt), utána egy géphez tessékelt, mely első ránézésre inkább hasonlított egy nagyméretű konyha keverőgéphez, mintsem egy orvosi eszközre. Belenyomogatta a nem túl nagyméretű mellemet, műanyag lapokkal még jól oda is szorította. A hátamról a bokámig csurgott a víz, a szívem a torkomba dobogott de a kishölgy csupán beállt az irányító pult mögé és mint katonai pilóta forgásba indította a szerkezetet. Utasítási szigorúan csengtek az amúgy sem barátságos szoba falairól vissza.

Tegye fel a kezét! Álljon közelebb. Forduljon. Miközben úgy éreztem a mellem a testemtől kezd elválni próbáltam a megfelelő pózokat tartani. Bár szeretem a jóga órákat, itt mégsem éreztem hogy ezek a kicsavart testformák az előnyömre fognak válni.
Miután a gép kiforogta magát a testem körül a rózsaszín hölgy közölte készen vagyunk, másfél hét múlva új vizsgálatra hívnak, fel lehet öltözni. 

– TESSÉK? PARANCSOL?
-Most itt vagyok egy orvosi intézményben. Miért hívnak vissza másfél hét múlva ha már most tudják hogy új vizsgálat fog kelleni?
– Hát mert én csak mammográfiára kértem beutalót.
– PARANCSOL? Én telefonáltam, hogy van egy csomó a mellembe szeretném ha megnéznék mi ez, hiszen elvégre ezért kapom meg csak a fizetésem felét, mert az állam – mely oly kedves – orvosi ellátást biztosít részemre. 
– Jó de akkor sincs időpont majd csak másfél hét múlva.
Rendben. mondtam, itt már a könnyeimmel küszködve és próbáltam információt szerezni bennem található gumó mibenlétéről, hogy legalább valami támpontom és főképp nyugodalmam legyen már a következő másfél hétre, míg visszajöhetek ide, amikor már beleférek az időbeosztásba. Hiszen ezzel a vizsgálattal előjegyeztem magamat egy új időpontra. 

A csalódottság és a pánik kezdett eluralkodni rajtam, mikor egy egészségügyi dolgozó áll veled szemben, akit te félmeztelenül arra kérsz mondjon valamit és ne hagyjon kétségek között hánykolódni.
Válasz híján a haragom, csalódottságom, érthetetlenség, pánikom és a rendszer elleni sérelmeim egyszerre törtek fel belőlem, a recepciós pulthoz már zokogva érkeztem, ahol hisztériásan könyörögtem, hogy beszélhessek egy orvossal. Kérésem előtt méltatlankodva és értetlenkedve álltak, illetve jelen esetben ültek a plexivel ellátott pult mögött- mert még mindig a covid a legnagyobb ellensége a Földünknek. Sajnálattal közölték, hogy az orvosok nem érnek rá, majd ha másfél hét múlva visszajövök, akkor tudnak fogadni, és legyek már türelemmel mindenki vár, itt onkológiai betegek is vannak, és mit szólnék ha mindenki így viselkedne, vagy kimenne az orvos ha épp engem vizsgálna. 
Kétségbeesésemnek a nap ezen órájában már nem lehetett határt szabni, a maszkomba befolyt az összes könnyem, levegő után kapkodva, tébolyodott tekintettel, szitokszavak kíséretében elviharoztam egy intézményből, ahova segítségért megy az ember és csupán megaláztatást kap. 
Zokogva hívtam fel az első magán rendelő intézetet, amit a telefonom és a legjobb internetes barátom segítségével találtam.
Nyugtattak a telefonba, és természetesen azonnal fogadtak.
Nem láttam magam előtt az utat, nem érzékeltem a körülttem levő embereket. Egyetlen cél vezérelt, mielőbb megtudni mi költözött belém, hogy visszatérhessek az életemhez, a terveimhez, az álmaimhoz.

Sajnos ekkor még tényleg nem tudtam, hogy az az út, amin ezen a péntek reggelen elindultam az egész életemet meg fogja változtatni. Minden területén. Minden értelemben. 

A magánrendelésen egy emlő ultrahangot követően az idős professzor biopsziát javasolt, mert bár a képet nem látja kórosnak, de biztosra szeretne menni. Abban az elem állapotban voltam, hogy minden lehetőség érdekelt, ami közelebb vitt az igazsághoz, közelebb ahhoz hogy végre tudjam, mi ez a diónyi görcs, amit a testemben érzek. A biopszia egy szövet mintavételt jelent, melyet helyi érzéstelenítés keretei között készítenek el. Egy tű segítségével a kérdéses szövetbe szúrnak, ahonnan minimum három hengert csippentenek ki, melyet laboratóriumi keretek között kiértékelnek minden lehetséges elváltozásra. Végtelen kedves asszisztensek vettek körül, akik támogattak minden oldalról az eljárás alatt. Sajnos utána az ájulást nem sikerült megúsznom, de pár lelkesítő szó és néhány vizes borogatás hamar segített visszanyerni az egészséges színemet. 

Mégis hogy lehet normálisan egy ilyen hírt elmondani a szüleidnek? Azoknak akik az életüket adnák érted, akik óvtak féltettek még akkor is amikor már nagy lettél és külön életet irányítottál. Te mindig a kicsikéjük maradsz. Ahogyan sejtettem édesanyám már ennyitől összeomlott. Pedig még csak egy biopszián vagyunk túl és ekkor még semmit se tudtunk. 

A következő másfél hét

Súlyos éjszakáim voltak, melyek forgolódással és kérdőjelekkel teltek, vajon mi bújt belém? Mi ez a diónyi kis valami, amit érzek magamban és miért nem akar már elmúlni?
Biztosan egy zsírcsomó vagy egy izomszövet gyulladt be.
Sőt már arra is gondoltam – mivel az elmúlt hónapokban annyira magam alatt voltam a házasságom miatt és úgy éreztem megszakad a szívem, – hogy egy szív izom darab ami valahogyan a mellemhez került. 

2022.07.20. Emlőcentrum
A hét elején hívtak az Emlőcentrumból, hogy mehetek a vágyott vizsgálatra és végre beszélhetek egy orvossal. Jéghideg kezekkel és ólom nehéz lábakkal léptem be az épületbe, ahol sorsom alakulását vártam. Egy ultrahang után közölte a kivételesen kedves doktornő, hogy nem kell megijednem, de bele kellene hogy nézzenek a szövetbe is hogy pontosan lássák mivel van dolguk. Azaz biopsziát szeretne végezni.
Mondtam, hogy természetesen ennek semmi akadálya nincsen, de nekem ezt másfél hete levették egy magánlaborba. Doktornő úgy vélte ezen a pár napon semmi nem múlik várjuk meg az eredményt.
Kifejezett kérése volt hogy, amint megvan az eredmény telefonáljak a központba és kérjem őt a készülékhez.
Túl sok mindennel nem lettem sajnos okosabb mint bő egy héttel ezelőtt..Az ambuláns lapomat nézegetve a google segítségével próbáltam megfejteni mégis mikre gondolhatott a doktornő. DCIS – alacsony kockázatú mellrák, a mellrák előszobája, nulladik stádiumú daganat. Ilyesmiket olvastam. Bár az hogy rák nem igazán tetszett, de a többi nem tűnt túl félelmetesnek, műtéttel és egy kedvező, nem túl sok mellékhatással járó terápiával ez könnyen orvosolható. 
Kezdtem megnyugodni és telefont ragadtam hogy végre elérjem a magánrendelőt s kiderítsem mit mutatnak a szövetdarabjaim eredményei. 

Sebesen haladtam a leletemért, magamban mantráztam a jókat és alig vártam hogy pezsgőt bonthassak és végre a nyaralás szervezésére koncentrálhassak. 

Kívülről láttam magamat a váróban ülni, a szívem lüktetése a fülembe pumpált, a nevemet is alig hallottam. Előbb az adminisztráció, alá kell írni hogy átvettem a leletem. 

Jó-jó értem én, de mégis mi áll benne?
Miért ilyen szürke minden?
Úristen el fogok ájulni megint?
Mi van abban a k…papírban.

Ez egy rosszindulatú daganat…
– mintha egy búrán keresztül hallottam volna az orvos hangját. 

Rák…Mellrák…Tumor…Kezdtem homályosan látni….

Bár eleinte nagyon hálás voltam ennek a rendelőnek, hogy soron kívül tudott fogadni, amikor pánikoltam, most viszont kifejezetten zavart, hogy a doktor úrnak fontosabb volt azt ecsetelni, hogy általa hogyan kerülhetek be a klinikára és ne a TB-s úton menjek, mint hogy részletesen tájékoztasson a kezelésem miben létéről és/vagy a tumorom tulajdonságairól. 

Megköszöntem a segítséget és sebtiben távoztam, majd egy padon leroskadva felhívtam a férjemet közölni vele a tényeket.
Nem fogtam fel mi történik velem… Nem hittem el… Ez nem lehet igaz…Gyorsan elolvastam a papíron mindent, ami nem orvosi nyelven volt, majd a google fordításában elemeztem minden mást is. 

Invazív, pozitív, hormon, HER2, Grade. 

Kezdtem elveszíten a kontrollom. Visszasiettem a munkahelyemre, majd jeleztem, hogy most akkor nekem most haza kell mennem. 

Kétségbeesve hívtam a háziorvosom, hogy fogadjon és segítsen megfejteni a leletemet. 

És persze előttem állt a legnehezebb hívás is. El kellett árulnom Édesanyámnak, hogy a gyermekének, az ő kicsikéjének rosszindulatú rákja van és onkológiai kezelést kell kapnia….

ONKOLÓGIA —- ez a szó.
A halál árnyéka, a kaszás szinonímája.
A fekete csuklya, mely hallatán az ember a szája elé kapja a kezét nehogy sikolyt kiáltson. 

Hát valahogyan a sikolyok belém fagytak. Az álmaim szilánkosra törtek. A lelkem a sérült testem fogságába esett.

 De az egyetlen percig sem volt kérdés számomra, hogy ez itt és most nem érhet véget. Nekem még dolgom van itt!!!