2022.08.21. HAJNYÍRÁS
Ma elvesztem a legszeretettebb részemet.
A vörös haj koronámat, melyet évtizedek óta növesztek, ápolok, óvok, szeretgetek.
Imádom a hajam.
A védjegyem.
A jelképem.
Az erőm.
Infó 2026-ból
Még az első kemoterápia előtt levágattam a hajam, mert a saját hajamból (plusz vásárolt emberi hajból) készült saját parókám, pont olyan színben mint amilyet akkor viseltem. Viszont ezt szükséges megtenni a kemoterápia előtt, mert a szer roncsolja a hajat is és utána már nem lehet parókát készíteni belőle.
2022-ben Debrecenben még nem volt támogatott a fagyasztó sapkás technológia, – 2026- ban már ez is elérhető – ami segíthet megőrizni a hajat és megkímélni – főképp a nőket – attól a traumától és megbélyegzéstől, hogy kopaszon létezzennek hónapokon át.
A széket elhúztuk a tükörtől, mély levegő, hadd szóljon…csatt…csatt… csatt… tövig vágták 20 éven át növesztett koronámat. Felbúgott az elektromos borotva, mely megszabadított a fejemen maradt csonkoktól.
Ennyi volt.
Ma utoljára megmostam.
Élveztem, ahogyan a víz lassan bekebelezi a száraz tincseket.
Besamponoztam, élveztem ahogy az ujjaim siklanak a vizes habos hajamban.
Élveztem minden egyes másodpercet, amit még hajasan tölthettem.
Csodálatosan kiszárítottam, simogattam, fésülgettem, szagolgattam, még az enyém volt.
Még egy volt velem. Még önmagam lehettem.
Legalább 40 selfit készítettem magamról különféle pózokban, hogy megörökítsem az örökkévalóságnak a szépségemet.
Ültem kinn az erkélyen egy pohár borral a kezemben és csak folyt a könny a szememből. Hihetetlen, hogy elveszítem a hajamat.
Hihetetlen hogy jelen valómban megszűnök létezni.
– Gyere Férjem egy utolsó selfi… egy utolsó kép rólunk, egy utolsó fotó a Vörös Démonnal.
Fekete ruhát öltöttem, derekamra rózsaszín övet -remény szalagját- kötöttem.
Feltettem hatalmas napszemüvegemet és beszálltam barátnőm mellé, aki eme nem túl kellemes programra kísérőmnek szegült.
A parókakészítő műhelyben már vártak minket.
(ezúton is ajánlom Debrecenben Mariannt:
https://www.debrecenparoka.hu/
Debrecen, Kartács u. 2. (20) 330 9445)
Méltósággal viseltem, nem sírtam, nem dobáltam dolgokat a tükörhöz, nem kaptam idegösszeomlást.
Mélyen magamban búcsúzkodtam.
Kértem, hogy nőjön vissza, s tegyen csodálatosan széppé újra.
Valahol távol voltam, egy búrán keresztül hallottam csak ahogyan barátnőm odaadóan próbálta a lelket a testemben tartani különféle témákkal.
Lassan fordultam a tükör felé.
Úristen… ez lennék én…???
Nincs többé vörös, nincs többé hosszú haj.
Ha nem tudtam volna hogy magamat nézem, lehet fel sem ismerem a velem szembe néző nőt. Persze a tiszta kék és határozott tekintet az enyém, de mintha egy szellemet láttam volna. Szellemet abból a fajtából, amitől lucskos verejtékkel borítva ébred az ember a rémálomból, s nem győz hálálkodni hogy csupán a képzelet szüleménye volt a vízió.
Sajnos itt most ez a valóság nagyon is igazi. Mocskosul igazi.
Megdöbbentő, mint valami kis állatka bundája, olyan a fejem érintése haj nélkül. Még mielőtt beleszédültem volna önnön képembe, septiben a fejemre tettük a bambusz sapkát, és a kölcsön parókát, míg a saját hajamból elkészül az én „igazim”.
Barátnőm szerint rendkívül szép a fejformám úgy nézek ki mint Demi Moor és nyugodtan lehetnék kopasz is, és a kölcsön parókában pedig egy stewardessre hasonlítok. Elmondása szerint igazán szerencsés vagyok, mert szép a fejformám, így mindenben szép és csinos lehetek, míg neki a nagy feje tuti béna lenne kopaszon. Kértem, hogy inkább ne akarja kipróbálni ha van rá egy mód. Szerintem haj nélkül csak egy édes kisbaba nem furcsa.
(ezt ma már nem így gondolom – szerzői megjegyzés 2026.májusból)
Sokat jelentett, hogy mellettem volt. Kérem sem kellett magától ajánlotta fel, hogy elkísér. Tudta, hogy ezt egyedül lehet nem leszek képes elviselni.
Minden lejátszódott bennem a mai nappal kapcsolatban.
Tükör törés, visítás, hogy le kell majd fogni, hogy nem tudok vagy éppen nem akarok többé hazamenni.
Meglepődtem saját magamon.
Kis nyeremény ez, de én győztem.
Egyedül sétáltam fel a lakásba, egyedül álltam a férjem előtt egy másik nőként.
Ő is megdöbbent. Szerintem nagyot nőttem a szemében (egyáltalán nem értette a hajhoz való ragaszkodását)
Még indulás előtt a tükröket lefedtem és pozitív gondolatokat ragasztottam rá, hogy ne ijedjek meg minden pillanatban, hogy egy idegen mászkál az otthonomban.
Meg kell szoknom az új önmagamat, akinek más a haja, aki kopasz, aki a lakásban is sapkát visel.
Kellett egy kis külön idő, amíg nézegettem magamat és szoktam a képet. Szoktam az új önmagamat.
Mikor kiderült a diagnózisom, és hogy kopasz leszek, akkor eldöntöttem, hogy a férjem sosem láthat kopasz búrával, mert az mennyire illúzió romboló és mennyire nem nőies és nehogy megijedjen és egyébként is hogyan fog rám nézni, szóval nem, soha de soha és kész. Persze ő mindezt nem értette, de természetesen rám bízta a döntést.
Most hogy itthon voltam, immár hajtalanul, átértékeltem a korábbi elhatározásomat.
Hiszen ő a férjem, azt fogadta meg Isten előtt, hogy jóban és rosszban, betegségben és egészségben.
Hát ez is én vagyok.
Ez is én lettem.
Ez a mostani életünk és ezzel együtt kell megtanulni boldognak lenni.
Együtt. Közösen.
Kéz a kézben.
Kopaszon.
Így leemeltem a műanyag parókámat, levettem a bambusz sapkámat és ott álltam előtte, életem legnagyobb félelmében, csupaszon.
Megölelt, megsimizte a kis golyó fejemet. Nem kellettek szavak. Csak folyt a könnyem a mellkasára, melyet romantikusan, önmagához híven, viccel oldott fel. – Mintha új csajom lenne, pedig nős vagyok, nagyon menő!
Továbbá tájékoztatott róla, hogy alig várja, hogy majd leborotválja mintazt, ami a következő két hétben még ki fog nőni, mert ő már profi barber a Covid óta.
Rendkívül szerencsés vagyok, hogy ilyen szolgáltatásban részesülhetek majd. 🙂
Ezt csak sírva-nevetve és kikarikírozva lehet ép ésszel elviselni.
Sapkában aludtam éjjel. Mintha fantom fájdalmam lett volna. Sokszor kerestem a hajam, mely többé nem tekeredett rám, nem hullott az arcomba. Érdekes és szokatlan érzés volt a fejemnek a sapkában, minden forduláskor megijedtem mert azt hittem egy bogár szállt rám.
Lassan telt az éjszaka. Zakatolt az agyam. Néha izzadtam, néha rázott a hideg.
Gondolatfoszlányok kavarogtak, homályos alakok tűntek fel. Vajon angyalok akik vigyázni jönnek, vagy démonok akik magukkal rántanak…
Reggel kezdődik…Reggel megkapom az első adagomat…
Onko napló folytatás hamarosan!
Ha szeretnéd olvasni az előző öt naplóm klikkelj lentebb.
Onko napló 5.
