„Az élet akkor kezdődik, amikor az ember a halálos sebet megkapja”
Olvasom Pál Feri blog oldalát és szinte kiégetik a mellkasom ezen sorok.
Valóban, mint egy seb, elkezd szúrni, lüktetni, égetni. Szétterjed a forróság az egész testemben…
Vajon tényleg csak akkor kezdjük igazán értékelni az életet, ha megtapasztaljuk, a körülöttünk lévő világ múlandóságát?
Valóban, csak akkor tulajdonítunk jelentőséget a pillanatnak, ha tudjuk, hogy véget ér?
A halhatatlanok bizalmával éljük az életet, álmainkat halogatva, ráérünk erre még felkiáltásokkal
telnek a napjaink.
De jön egy pont, amikor az egyszerű hétköznapok lassított felvétellé szelidülnek és a pillanatok bennük csodává válnak.
Bár nem reklámozom, -de többen tudjátok-, hogy tavaly nyáron én megkaptam a halálos sebemet. És bár eddig sem fukarkodtam az élet élvezetével, de azóta valóban minden napban még jobban keresem az értelmet, a szépet, a reményt és a csodát.
Akkor is ha néha otthon fekszem, gyengén, csúnyán, fájdalmasan. De akkor is érhet öröm. Felhívhat egy régi ismerős, festhetek egy mandalát, kaphatok egy vicces képet.
És hinnem kell, hogy ha valóban összerakom azt a sok jót, mely körülvesz és melyet én teremtek meg, akkor igen is, nekem is lehet jó és boldog életem még nagyon sokáig, mert annyi a jó és szép a világban, hogy az kevés időbe nem fér bele.
Azt kívánom, hogy ne kapjatok halálos sebeket, sem testit, sem lelkit, és csak simán KEZDJETEK EL ÉLNI!
De ha mégis van sebetek, akkor is tudom – hisz itt vagyok – hogy ezzel is lehet együtt élni.
IGEN, boldogan is!
Hiszen a boldogság nem egy állandó állapot, hanem sok apró öröm morzsa tesz ki egy boldog napot, hetet, hónapot, évet, és életet!
