Eredeti terv szerint -az ünnep okán- evezni utaztam Bajára, nem fogtam fel mi történik velem.
Zokogva keltem miközben férjem és családom biztattam.
Robot üzemmódba kapcsoltam és mindent intéztem, amit ilyenkor kell, ha az emberben halálos kórt találnak.
Nevettem, miközben egyre közelebb lépkedtem az elkerülhetetlen tűszúrás felé…
…Hétfőn kezdik a kemóm, amikor is jelen valómban megszűnök létezni…
Félek. Nagyon.
A szépséges vörös koronám, melyet évtizedek óta ápolok és szeretgetek, az ékem, az erőm, a védjegyem, a kedvenc részem holnap megszűnik az enyém lenni.
Fáj. Nagyon. A lelkem visít.
Azt kívánom, legyen elég érc bennem, hogy felvértezzem magam erre a nem kívánt harcra.
Azt kívánom, hogy a szétégett életemből és testemből egy új csoda szülessen!
Azt kívánom, hogy legyen időm mindarra, amit még nem mondhattam el.
Azt kívánom, hogy amikor elfújom a pittypang pihéit, apró vitorlái gyógyítsák meg testem és lelkem!
Más amikor megnézünk egy filmet és végig bőgjük és más az amikor a valóság a maga kegyetlenségével alattomosan bekúszik és mint bútorvédő lepleket, lerántja a felhőtlen csevej csilingelését a szobáról.
Ahogyan a porszemek a levegőbe keverednek úgy nehezedik az igazság súlya a szívünkre egy egész életre. Ez sajnos nem egy lábtörés, -mely persze hosszú és fájdalmas gyógyulási folyamat-, ez egy olyan kór mely egy egész életre megváltoztat mindent.
Fel lehet gyógyulni. Fel kell gyógyulnom.
Eltűnhet a tumor. El kell tűnnie.
Ki tudnak takarítani mindent belőlem. Ki kell hogy takarítsanak minden hibás és rossz sejtet belőlem.
De a stigma a sírig kisér.
Tudom, hogy erősnek tartotok, én is annak tartom magamat.
De nem tudom ehhez tudok e eléggé az lenni. De ígérem MEGPRÓBÁLOM!
Nem attól félek, hogy meghalok. Az nem fáj annak, aki elmegy.
Attól félek, hogy olyan életet kell élnem ahol félek, ami korlátoz, ahol nem élhetek teljes elememben.
Attól félek, hogy amit gyógyszernek neveznek és azért szúrják belém, hogy meggyógyuljak az nem csak a tumort, de minden mást is összezsugorít bennem, ami az esszenciámat adja.
Szeretem azt a nőt, aki vagyok!
Aki képes teljes szívvel szeretni, aki folyton a kalandot keresi. Akinek mindig van egy jó szava, akinek a segítség nyújtás nem kényszer, hanem hivatás.
Szeretem azt a nőt, akinek a lelke ragyog ha a természetben lehet, akinek a szeme csillog ha a tengerbe ugorhat. Akinek a reggeli felkelés nem szenvedés, hanem egy új nap varázsának a lehetősége. Aki csak attól elsírja magát ha rágondol, hogy mennyire szereti a szeretteit. Akin kellemes lúdbőr futkos az ölelés erejétől.
Aki élvezi az ízeket, belebódul az illatokba, hangosan nevet, rendületlenül remél, hisz, fejlődik és tesz a jólétért.
Aki tényleg meglátja egy homokszemben az egész világot.
Szeretem azt a nőt, aki a tükörbe néz vissza rám!
A rakoncátlan vörös tincseket, a hosszú fekete pillákat, a ragyogó szemeket.
Szeretem a testem, amit felépítettem, az izmaim, a tónusaimat. A bőrömet a sok sok anyajeggyel, ahogyan a nap szépen barnítja.
Szeretem a lábujjaim, olyan aranyosak és picik, és a lábammal együtt elvisznek bárhova, olyan erősek.
Imádom a hangomat, szeretem hogy alt vagyok és a jég dupla whiskyvel kifejezetten jól áll neki!
Még a vastag combom és a nagy popóm is szeretem – na jó csak kedvelem – de legalább tudok riszálva sétálni. 
És hát a mellem, levelem kiváltója…
Jó ideje már őket is szeretem. Kis méretük miatt mindig nagyobbról álmodoztam. De mivel igazán formás és arányos küllemük, ezért rájöttem hogy nekem pont így jók! Az enyémek.
Mindezt most egyetlen tűszúrással elveszik tőlem.
Elveszik a hitemet, mert mégis miben higgyek ha eddig is mindent megtettem a szép életemért és ide kerültem.
Elveszik az álmaimat, mert most minden energiámat, fókuszomat és erőmet harcba kell küldenem egy olyan csatába, amire fel sem készültem.
Elveszik a szépségemet, melyből óriási önbizalmat tudtam meríteni a mindennapokhoz.
Elveszik a döntési jogomat, mert nem uralom többé az életem és a testem.
A józan eszem azt mondja, hogy amit egyszer felépítettem legyen az belső vagy külső tulajdonságom újra felépítem majd.
Menni fog. Mennie kell.
Tudom azt hiszitek rólam, hogy én valami vaskarika vagyok, aki mindent kibír és nem törik meg, de mint ahogyan a fém tulajdonságaiból adódik az bizony tud törni. Mint ahogyan én is sajnos. DE olvasztással törés nélkül is formálható.
Megpróbálom mindazt, ami bennem még parázslik,- erő,hit és akarat- egybeolvasztani, egyetlen izzó fém páncéllá, mely megvédi a lelkem.
Megpróbálom, ezt megígérhetem.
De tudnotok kell, hogy félek!
Igazán…félek….
