Az Univerzumi erők és a csillagok állása lehetővé tették, hogy a hétvégét a Balatonon tölthessem. A facebook hetekkel ezelőtt dobta fel nekem a Mellrákinfó hirdetését, hogy Mellrák konferenciát tartanak szeptemberben Csopakon. Ránéztem gyorsan az előírt terápiás beosztásra, és hálát adtam az égnek, hogy pont sem előtte sem utána, se kezelés, se kontroll, se vérvétel nincsen előirányozva. Égi áldás, hogy pont Csopakon keresztanyám barátnőjének van egy mesébe illő háza, mely pont szabad is volt. Így minden összeállt ahhoz, hogy az idei elmaradt nyaralásomból egy csodálatos őszi balatoni kirándulós hosszú hétvége kerekedjen, megspékelve egy kis szakmai kiegészítéssel.
Kicsit lábremegve indultam szombaton reggel a Hotel Csopak Lake&Resort-ba, a konferencia gyönyörű helyszínére. Egyedül érkeztem, senkit nem ismertem, senkivel nem találkoztam ezelőtt, mégis eljöttem, mert úgy éreztem itt a helyem.
Lufikből szőtt pink boltív alatt léptem be az épületbe, ami ragyogott a baráti mosolyoktól, a rózaszín gerberáktól s az öröm csillogó könnyeitől. A legtöbben csapatba, vagy párban érkeztek, vidáman ugrottak egymás nyakába, a viszontlátás boldogsága töltötte be a teret.
Csendben ültem és csak figyeltem. Mennyi nő, asszony, lány, mennyi történet, mennyi életút, melynek egy szakasza mégis közös mindannyiunkban. A súlyos diagnózis, a sokkos állapot, a megállíthatatlan zokogások, a verejtékben tocsogó éjszakák, a félelem az ismeretlentől, a felépülés reménye, és az élet igenlése, mely ide erre a pontra hozott mindenkit.
A legtöbben már évek óta gyógyultak, vagy legalább már a műtéten túlestek és szépen regenerálódnak. Én a magam mögött tudott két kemoterápiával, nagyon a betegút elején járok. Többen elismerésüket fejezték ki felém, mennyire bátor vagyok, hogy máris eljöttem egy rendezvényre. És igen. Igazuk van! Bátor vagyok! Nem a kanapén kuporgást választottam, hanem úgy döntöttem, hogy mindent tudni akarok, ha már erre a rózsaszín szalaggal díszített útra léptem én is.
A konferencia fantasztikus volt. Rendkívül színes előadó gárdát vonultatott fel, melynek minden pillanata igazi értéket képviselt. De az előadásokon és a tömérdek hasznos információn túl, számomra a legnagyobb erejét az emberi tényező adta. A csapat, a több mint száz nő, akik mellettem ültek, akik tudták hogy mit érzek, akik megsimogatták a hátam és bátorítottak, hogy nem vagyok egyedül és nekem is sikerülni fog és meg fogok gyógyulni.
Itt nem számított, ki vagyok és honnan jöttem. Mi a foglalkozásom, a politikai álláspontom vagy a vallási hovatartozás.
A rák nem válogat. Nincs különbség fiatal vagy idős, gazdag vagy szegény között, sőt az sem számít hol van ismerősöd, ha megkapod a biopszia eredményét, a rosszindulatú daganatról, te is egy leszel a rózsaszín harcosokkal. Egy abból a sok ezer nőből, aki megtanulja hogyan kell felállni akkor, mikor inkább beásná magát egy barlang mélyére.
Mind Hősök vagyunk!
Parókában, kopaszon vagy turbánban, festett szemöldökkel, fájó mellkassal, de erős szívvel és elszánt élni akarással.
Végtelen hálás vagyok a lehetőségért, hogy részt vehettem egy ilyen rendezvényen.
Beszélgettem, nevettem, sírtam, ismerkedtem, motoroztam, tomboláztam, finomakat ettem és leginkább táplálkoztam, abból a pozitív légkörből és energiából, mely a jelenlévő hölgyekből áramlott.
Időre lesz szükségem, hogy az elhangzottakat megemésszem és feldolgozzam. Elfáradtam de feltöltődtem. Kaptam egy jó adag hitet útravalóul. Láttam, hogy az út végén ott van az újrakezdés esélye, az út végén ott vár rám egy élet, melyben még igazabb, még őszintébb önmagam lehetek. És még az út végére érek addig is szívom magamban a nap melegét, a szél erejét, az eső alázatát, a föld illatát, a víz végtelenségét, az élet esszenciáját.
