Úgy érzem elfogytam. Mintha mindaz az erő, ami jelképezett engem egyszerűen elpárolgott volna a sejtjeimből.
4 hónap telt el mióta észrevettem a csomót a mellemben. Amiről először azt véltem, hogy biztosan egy megtört darab a fájó szívemből.
4 hónapja minden egyes percem azzal telik, hogy úristen mi történt az életemmel.
Az élettel, melyet újra összeraktam és olyan nagyon szerettem élni. Melyben annyi tervem és vágyam volt.
Rengeteg apróság hiányzik. Hiányzik a hajam, hiányzik hogy megfésülve, a fejbőrömön érezzem a bizsergést, hogy csuriba vagy kontyba köthessem. Hiányzik a szemöldököm, a szempillám. Sosem akartam tetováltatni, mert szerettem a sajátomat, életemben egyszer hordtam műszempillát, mert a sajátom dús és hosszú volt.
Hiányzik hogy szoliba mehessek, a kellemes melegbe és ne úgy nézzek ki mint egy háromnapos vizihulla, hanem, legyen egy kis élettel teli színem. Nagyon hiányzik a masszázs, hogy a fáradt és nyúzott testem kényeztessék és felfrissüljön végre, Hiányzik hogy tudjak tervezni, hogy megvehessek hónapokkal előre egy repjegyet.
Négy kemoterápián vagyok túl. Ez a fele a rám mért mennyiségnek. Számomra ólomlábakon cammog az idő, és olyan hosszú és sűrű az út előttem, melyiken nem látok át.
Soha egyetlen orvos sem fogja nekem azt mondani, hogy meggyógyultam, hogy vége van, felébredhetek. 5 év múlva talán ráírják az ambuláns lapra, hogy tünetmentes. De addig is még vár rám négy új kemó, egy műtét, és a hormonterápia mely szintén egy életre szóló küldetés.
Örültem a kontroll CT és UH eredményeinek, nagyon boldog voltam, hiszen nincsen máshol sehol rák. Tiszta vagyok. De az a tény, hogy a daganatot körülveszi egy rákmegelőző folyamat sejtek formájában, melyet csak a kés képes eltűntetni, mélyen megérintett. A tumor bár zsugorodik, de én sosem fogom kisebbnek érezni, mert a daganat megelőző folyamatra nem hat a kemoterápia, csak a műtét. Ez a darabka pedig, több mint a fél mellem. Azaz az amúgy sem túl méretes (70-es) nőiességem a nullával lesz egyenlő a műtét után. Kis mérete ellenére én szerettem, szép dekoltázsom van és jól állnak a kivágott ruhák is.
Vajon fogok tudni hordani ilyeneket egyáltalán? Vagy kezdjek el megbarátkozni a garbókkal? Hogyan tudok majd fürdőruhát húzni? A tenger a mindenem és jövőre ha a szívem még dobogni fog, én biztosan úszni akarok benne.
A férjem több mint fél éve hozzám sem ér, a diagnózis előtti házassági válságunk okán, nem tudom mire számíthatok, ha félmellű összevagdalt, kopasz, csupasz arcú démonként fogok rá pislogni majd. Hiányzik a gyengédség. Hiányzik az intimitás, hiányzik, hogy vágyjanak rám. Hiányzik hogy nőnek érezzem magam.
Minden nap belenézek a tükörbe és keresem azt a nőt, akinek nevetése megtöltötte a teret, akinek szeretete képes volt könnyeket felszárítani, akinek energiája tényleg hegyeket mozgatott meg, akinek nem volt megoldatlan feladat. A lakásom minden pontján egy fényképről ő néz vissza rám, én mégsem találom. Olyan mintha egy másik élet emlékei lennének a falamon.
Úgy érzem lassan elemeimre bomlok. A megcincált testem képe, szétzilálja a lelkemet is. Próbálom arany ragasztóval összeforrasztani, hogy még értékesebb legyen a törés után is.
Próbálom… én igyekszem… de félek, elegem van és szeretném ezt az egészet kihagyni.
Nem akarom sajnáltatni magam, nem teszem, nem szoktam panaszkodni, egyszerűen úgy érzem most túl sok bennem az érzelem és a szememből előbukó sós folyadékon túl a betűk is ömlenek belőlem.
És mindez tökéletesen rendben van. Rendben van ha dühös vagyok, rendben van ha szét akarok verni valamit (semmiképp sem valakit) Rendben van ha néha ezt érzem, hogy kevés vagyok és elfogyok és nincsen több izom tovább evezni. Rendben van, ha csak szeretnék lebegni a víz felszínén és engedni a sodródást.
De a kontroll mániám nem engedi ezt sem. Ott duruzsol nekem, hogy FOLYTASD. Menj, kússz, fuss, evezz, mászz tovább. Mert basszus menned kell, mert különlegességed nem húnyhat ki.
Szeretem magamat, szeretem az életet, szeretem a vágyaimat, terveimet, szeretném valóra váltani őket. Szeretném megélni és megírni őket.
Szeretnék élni!
