Ma dolgoztam utoljára… majdnem egy hónapig leszek távol a munkahelyemtől. A helytől mely minden nap erőt adott a harchoz, a hely ahol minden nap éreztem, hogy fontos vagyok, ahol a főnököm szája mosolyra húzódott mikor reggel meglátta, hogy a helyemen ülök.
Vártam a percet, hogy elindulhassak, mert be kell ismernem hogy sajnos sem testem sem lelkem nem bírja sokszor a napi 8 órát, mégis mikor elindultam mintha visszafelé haladtam volna az otthonom felé. Olyan lassan mentem ahogyan csak bírtam, mintha megállíthatnám az időt avval ha nem a szokásos szaladós tempómat használom.
Vágyom a régi életemre, amikor még volt hajam, amikor még szeretett a férjem, amikor még kívánt engem, amikor még velem tervezett jövőt, amikor még egészséges és gondtalan voltam. Vágyom rá, hiszen minden fotóról az az élet néz vissza rám. De mégis tudom, hogy soha többé nem fogom azt az életet élni. Egyre távolabb kerülök tőle, és a vágy a múltam iránt lassan tényleg csak jópár kifakult fotó emléke marad.
Szerettem az életem. Nagyon. Szerettem.
Most tanulom, hogyan kell ebben az újban létezni.
Hogyan kell nőnek lenni semmi hajjal, semmi pillával. Hogyan kell erősnek lenni, és menni az előírt kezelésekkel, hogyan kell mindent folyton újratervezni.
Biztosan tudom, hogy nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni, biztosan tudom, hogy szeretem ma férjemet nagyon de magamat jobban.
Megérdemlek egy olyan életet, ahol nem kell elnézést kérnem mert hangosan nevetek, mert ugrálok, mert szeretnék táncolni a holdfényben és hóembert építeni ha esik a hó.
Kaptam egy esélyt az újjászületésre. Kaptam egy esélyt arra, hogy megvalósítsam magamat, kaptam egy esélyt arra, hogy ne azért éljek hogy éldegéljek vagy robot üzemmódban teljesítsek valami társadalmi normát, hanem igazán megéljem mindazt ami tényleg ÉLTET.
