A tavasz első napja a naptárban.
Ma műtenek.
Ma veszik ki a tumort a szervezetből.
Ma egy pár órára nem leszek tudatában a testemnek és lelkemnek.
Egy sötét térbe kerülök, ahonnan nem tudom merre visz az út.
Olyan érzés mintha megsüketülnék és megvakulnék mégis fura elfojtott zajt hallanék valahonnan belülről.
Egy buborékba zárva, egy búra alatt pislogom gyér pilláimon át.
Félek.
Felébredek?
Hogyan? Mikor? Miért?
Az amit a tudatlanságban átélek vajon átformál?
Ad új esélyt?
Tudok még adni majd? Tudok még kacagni majd? Mondhatom még hogy szeretlek?
Ölelhetek e még?
Istenem segíts!
Olyan gyorsan peregnek a percek, még ágyam sincsen pedig egy óra múlva már a műtő felé fognak tolni.
Egy hölgyet, csővel az oldalán segítenek ki a kórteremből, hogy nekem lehessen ágyam, ahova a hordágyról tesznek majd vissza.
Ő is biztosan félt, és fájdalmai vannak én pedig menedékként várom, hogy meglássam az ágyat, ahol újra tudatomra ébredek majd.
Gyorsan kipakolom holmijaim, felhúzom újonnan vásárolt csinos piszamám de már érkezik is a beteghordó, és hozza a fellépő kosztümöt. Egy másik zsákbamacskát játszik ököllé szorított kezével, mely az apró nasit rejt (xanax), mely könnyebbé teszi a műtétre hangolódást. És végre ihatok egy korty vizet. De hiszen csak percek vannak hátra míg a műtőbe érünk, a gyógyszer le sem ér addig a torkomon. Lévén hogy 6 dioptriás a szemem, szemüveg nélkül csupán sziluetteket látok. Hallom a szívdobogásom és az alattam görgő kerekek zaját, minden más elhalványodik, lámpa fények vibrálnak felette, és a képek lazúrosan összemosódnak előttem. Fekve, reszketve érkezem a műtőbe, ami kisebb hangyaboly hangulatát kelti. Mindenki nyüzsög, a reggeli forgalomról beszélnek és hogy miújság a gyerekekkel az iskolában. Rám egyre több drót és műszer kerül. Az altató orvos édesen babusgat, mint egy kis tengerimalacot. A sebész is hozzám lép, újabb szúrás a karomon, lélegzés egy maszka, majd zsibbadás önti el testem és reszketés véget ér. Legalábbis az elmémben. Légüres térbe zuhanok, semmit sem érzékelek, sem fényt sem sötétséget. Nincs szeretet, nincsenek gondolatok.
Honnan tudod hogy magadnál vagy? Mi az a pillanat, amikor már biztosan tudod, hogy felébredtél és nem álmodsz?
A kórteremben ébredek (legalábbis én azt hiszem) árnyakat látok és fájdalmat érzek, nem tudok megszólalni a torkom nagyon érdes.
Gyuszi? Te hogy kerülsz ide ? (öcsém apósa)
én hol vagyok?
Nagyon szomjas vagyok, kaphatok inni?
Akkor csak egy nedves zsebkendőt kérlek.
Itt vagyok, Lélegzem. Felébredtem.
Műtét után órákkal később kezd tisztulni a világ.
Engem még a műtőasztalon keltettek fel és én beszéltem a sebésszel, az altatóorvossal, sőt a folyosón a férjemmel is. Sőt rengeteg messenger üzenetet is írtam – bár egyetlen betűt sem találtam el helyesen. És én mindere nem emlékszem, pedig hivatalosan magamnál voltam. Kórlapomra is az az időpont került fel, miközben én utána még órákig nem érzékeltem a külvilágot és önmagamat sem .
Oh itt a sebész, rosszul látom, de ő az. Minden rendben volt. A nyirokcsomóim tiszták, csak kettőt kellett kivenni és tumor is rendben kikerült a testemből.
Tájékoztatott, hogy szürke színű leszek és kéket fogok pislni, a műtét közbeni festéstől, ne ijedjek meg.
Doktor úr akkor szép csillogs avataros bőröm lesz, tök jó. Új szuperképesség! 🙂
De el kellett keserítenie hogy csupán a belőlem távozó dolgok lesznek kék színűek.
Órák telnek el ismét mire újra szméletemre virradok. Elzsibbadt a fenekem és szeretnék megmozdulni, sőt lassan pisilnem is kell. De még nem telt el a műtét utáni 4 óra. Éppen levették az infúziót rólam, mikor igazán megérzem, hogy fáj a bal oldalam.
Két nagy tapaszt látok magamon, de nincs csövem. Nem lóg ki belőlem semmi és azt sem látom, mi maradt meg a mellemből.
Élek, lélegzem, kinyílt a szemem.
Végre megpróbálhatok felkelni és inni. Ajaj… huuuuh… forog a világ… te jó ég, ez ennyire nehéz, de hiszen csak felültem. A víz balzsamozza torkomat. Végre.
Oké most már biztosan ki kell mennem pisilni. Nem szeretnék ágytálat meg fogom próbálni. Kimegyek a mosdóba. A nővérke csak figyeljen.
Tényleg kék, nagyon kék.
Egyedül. Pisiltem. Járok. Felkeltem.
Elfáradtam. Kérek még fájdalomcsillapítót.
Te jó ég de szürke vagyok.
Élek, kinyílt a szemem, lélegzem.
Éhes vagyok. Nem ettem már lassan 24 órája. De nem is ehetek. Vacsorára 6 kekszet kaptam. De jó ezaz, bár nem gourmet kaja de legalább valami.
Édesanya, Édesapa és Keresztanyám jöttek be 10 percre hozzám, hogy lássanak. Nagyon örültem nekik. Óvatos ölelések, halk suttogások, néma imádságok.
Köszönöm!
