Tudod, kívülről azt látják hogy színes, vidám és csillámporos vagyok mint egy kaleidoszkóp.
De hiszen az is csak illúzió. Belül törött cserepek csilingelnek, melyeket megfelelően forgatva tökéletes mintat lehet létrehozni, de már nem egész…
De ez a szemfényvesztés tart életben is. Ha megtanulom (újra) csodás formába rendezni magam, ha megtanulom újra szépnek és csinosnak látni magam akkor egy idő után majd el is fogom hinni. Játszd el, amíg már nem kell – elv működött nálam eddig.
A tükröt kerülöm, fura érzés megfogni magam..érezni a semmit.
Varratszedés még nem volt. Ott számítok még egy jókora sokkra és visszaesésre. Arra még nem vagyok kész hogy kötés nélkül lássam magam.
Ezt most nem tudom sietettni. Idő kell. A kórházba a folyosóra nem mertem kimenni pánik rohamot kaptam.
Ahhoz képest már sokat haladtam. Pedig egy hét telt el… nekem mondjuk egy többnek tűnik jóval…
Mikor megtudtam hírt, mindenem ki akartam dobni. Az összes jegyzetem, olajom, kövem mindenem amiben hittem… a férjem fogott vissza így csak egy bőröndbe kerültek…(köszönet neki)
Úgy ereztem mit sem ért mindaz amit teszek, hiszek, képviselek. Nem kellek a világnak…
Napokig nem válaszoltam senkinek. Nem beszéltem csak amit muszáj. Hangosan zokogva üvöltöztem a Jóistennel és Univerzummal hogy megtanultam, felfogtam erős vagyok, nem kell férfi se mellém, tudok egyedül élni, nem klasszikus életre születtem, de most már legyen vége végre. Nem akarok ebben több kanyart.
Sok mindent leírtam a férjemnek is. Terapias iras volt számomra is.
Folyton tanulok..
Kár h ilyen áron…
Túl nagy áldozat…
De a köveket nem vettem eszre így sziklat vágott hozzám az Úr hogy eszrevegyem…
