Ma kapom az első új kemót, ami már nem lesz (elvileg) annyira durva mint az első 8.
De egy éven át minden 3 hétben be kell jönnöm ebbe az épületbe ki kell várnom a soromat és meg kell engedjem, hogy tűt szúrjanak a vénámba, melyben órákon át fog csobogni a szer, amit már utókezelésnek hívnak.
Egy év… te jó Ég, fel sem tudom fogni, hiszen már majd egy éve tolom ezt az egészet.
És még mindig kezelés. És ha ennek vége akkor kezdődik a hormon szuri és gyógyszer.
Sírok.
A mosdóban és a kezelőben is.
Egy másik páciens egy bácsi vigasztal és a nővérek.
Mert el akartam menni.
Itt akartam hagyni az egészet.
És visszamenni Spanyolországba a napfénybe.
A nővérek annyira aranyos, mondta hogy ne sírjak ha az orvos kiabál velem, őket is semmibe nézi én csak gyógyuljak semmi más dolgom nincsen.
Ma ő mentett meg, a nővér aki 12 órán át talpal és adja a szereket az onkológiai pácienseknek és közben önti a lelket beléjük az infúzióval együtt.
