Én folyamatosan elégedetlen voltam magammal külsőmmel, belsőmmel.
Sosem voltam megértő magammal, mindig megfelelési kényszerem volt és hiába próbáltam magamra erőltetni bizonyos szerepeket kilógott a lóláb.
Mindig hasonlítgattam magam másokhoz. Hol tartanak, hogy néznek ki, nekik mi van, nekem mi nincs stb. Utáltam, hogy ilyen vagyok. Erről folyamatosan leszoktattam magam.
Mire elértem hogy szeressem a testem mindenestül, megcsonkítottak és elveszett a koronám.
DE! És most jön az Univerzum kicsavart humora vagy éppen óriási tanítása. Olyan szépséget találtam magamban, amit sose láttam meg az ép testemben. Felfedeztem, hogy nőiesebb nő vagyok turbánokkal és fél mellel mint sokan egészségesen. Már kihúzott gerinccel és emelt fejjel sétálok. (rövid hajjal, szabdalt testtel is) Nagyon hosszú és fájdalmas az utam. De rájöttem mennyi erő és kreativitás van bennem, és sosem voltam vagy leszek modell alkat, de különleges vagyok, olyan kisugárzással mely néha tényleg megállítja a forgalmat.
Hogy ostorozom e magam hogy nézek ki? Nyilván. Hiú vagyok nagyon. De csak viccesen, csipkelődve, hogy jobban nézzek ki és nem ledegradálva. Van még teendőm e téren is, de hiszem hogy megvan az utam. Nincs mit szégyellnem. Sőt!
Az utóbbi hetekben intenzív visszaigazolásokat kaptam vissza, hogy kellek a világnak, érték amit képviselek.
Meghívtak egy Fashion Showra, Kelet-Magyarország lenagyobbikára. (Darchi Orsi, Dinner&Robes)
Tisztelet jegyet kaptam, mint motivációs blogger. Ott voltam a több százezres követőtáború influenszerek között, egy luxus rendezvényen, egyedül nem társasággal. Először picit féltem. Haj és mell nélkül, mit keresek én itt a márka nélküli ruhámban. Aztán rájöttem hogy az univerzum ezzel igazolt vissza nekem.
(pedig előző nap infúziót kaptam de akkora volt a hívás bennem, hogy el akarok menni erre a partyra, hogy nem volt mellékhatása a szereknek)
Vasárnap Balatonra volt meghívásom, egyedül mentem és egyedül töltöttem 2 napot. Egyedül reggelizem és egyedül voltam egész nap. Nekem ez volt az első, én mindig valakivel csinálok programot. De most csak engem hívtak meg, én élvezhettem két napig egy luxus szobát és a simogató Balatont. Természetes volt. Nem féltem, annyira boldog voltam és annyira nagyon jó volt egyedül lennem, hogy magam is megdöbbentem mennyire könnyen ment. Hát ezt is meg ugrottam. Tegnap még egy 41 kérdéses Öncoachingot is elvégeztem a röpke 6,5 órás vonatúton, köszi Ed Mylett.
Balatoni létem alatt pedig kaptam egy megkeresést. Egy volt kolléganőm hívott fel, hogy coachingolok- e még, mert nem tudja a csapatának a lendületet megadni, és kellene neki az én életvidámságom és színeim.
Aztaaaaa. Meglepődtem, beindult a motolla az agyamban, átgondoltam, összeraktam fejben, adtam árajánlatot. Mertem adni ajánlatot, akkor is ha nem vagyok vállalkozó.
Egy kedves csoporttag egyszer azt írta nekem hogy „imádokélnicoaching”, így ezt a nevet írtam az ajánlatomra.
És igen itt vagyok és tudok adni lendületet, tapasztalatot, színt, támogatást. De nem akarom erőből tolni, az eddig nem használt, csak kivett belőlem. Ez viszont, hogy így ilyen állapotomban/élethelyzetemben engem keresnek meg, akkora elismerés és visszaigazolás hogy valamit csak jól csinálhatok.
Még a könnyeim is folynak ahogyan ezt leírom nektek.
