Ma egy éve kezdtem a kemót….
Egy éve hogy nem hosszú vörös a hajam, ami az ékem volt.
Azóta minden egyes nap próbálom a szilánkaira hullott életem, szikrákká varázsolni, melyek darabonként is tudnak ragyogni.
De pokolian nehéz.
Egy év.. mintha egy másik élettel ezelőtt lett volna.
El sem tudtam képzelni mennyire megváltoztatnak a kezelések és műtétek. Nem csak fizikai kinézetem, hanem leginkább lelkileg törnek meg.
Az agyam igyekszik elhinni, hogy minden értem van, minden kezelés, fájdalom, vizsgálat azt szolgálja, hogy sokáig élhessek, de a lelkem, minden egyes onkológián tett látogatás alkalmával, veszít fényéből és feszességéből. Néha hetek kellenek míg összerakom magam újra, egy határozott nővé, aki a rövid hajával és fél mellével is büszkén és remélhetőleg csinosan lép ki az utcára. Majd indulok végezni a dolgom, haladván az úton, mely hittel van kikövezve és lépkedem a célom felé. Mert én még ebben a helyzetben is tele vagyok vágyakkal és tervekkel.
Úgy érzem kibogozhatatlanul kavarog bennem a félelem rodható szaga és az álmaim tiszta zöld, enyhén sós fuvallata. Émelygek, néha sebesen forgok, gyakran úgy érzem a falak összenyomnak és rám borulnak a polcok. Ez a kettősség szét szakítja a belsőm és félek megbontja az elmém.
Kell egy pont. Kell egy stabil pont, melyet nézhetek ha szédülnék. Mely megtart, ha elesnék. Mely nem mozdul akkor sem, ha a világ kibillen a tengelyéből.
Egy év alatt sok mindenbe kapaszkodtam, sok mindent próbáltam a támaszom szolgálatába állítani. Ideig óráig sikerült csupán, felszíni kezelés gyanánt..
A pont, amit keresek bennem létezik. (csak néha nehezen találom meg)
A pont, amit keresek az része az énemnek. (én magam vagyok)
A pont önmagamnak az a szelete, aki biztos benne, hogy sikerülni fog. Aki tudja, érzi és elhiszi, hogy túléltem a rákot, nem csupán egy évre, hanem még legalább ötvenre.
A pont, ami megtart, én magam vagyok.
Mert úgy döntöttem:
Élek és Maradok!!!
