A „Becsekkolás” 

Áruld el a főnöknek, hogy mostantól viszonylag hektikusan fogsz tudni dolgozni

2022. 07.25.

Behívtam korábban a főnökömet, hogy prezentáljam neki a híreket, mely szerint bármennyire is szeretnék nem fogok tudni úgy dolgozni mint eddig. A minőséget azt biztosítom, viszont nem tudok minden nap itt lenni sajnos.

Vizsgálatok, konzultációk, tesi és lelki terápiák várnak rám a következő egy évben biztosan. Ameddig az erőm bírja addig természetesen szeretnék dolgozni, hiszen a szociális létre és persze a pénzre is szükségem van. 

A csapat többi tagjának közösen mondtuk el a „hírt” értekezlet után. 
Lefagyott arcok, megdöbbent tekintetek, sóhajok. 

– Lélegezzetek gyerekek, lélegezzetek! 
Most még itt vagyok, és mindent megteszek azért hogy itt is legyek, mindig ha épp nem kezelnek. 

2022. 07.27. Becsekkolás az onkológiára

Bár azt írhatnám hogy egy menő szállásra csekkoltam be, valamelyik tengerparton.
De sajnos erre a nyárra ez nekem kimarad.

Helyette a neonfényes, megtört, robotikus, maszkos emberekkel tömött orvosi rendelő jut. De nem is az a kis mezei, ahova a nénik a vérnyomáscsökkentőt felíratni ülnek sorba miközben kipletykálják a szomszédot.

Nekem az onkológián kell várnom az ítéletre mely eldönti az életemet. 

Érkezésem után körülbelül 3 órával, túljutva az első akadályon, ott ülhettem a nekem kirendelt orvos előtt. Lila papíromat szorongatva próbáltam a leghiggadtabb hangomat felvenni és feltenni mindazt a kérdést, mely a lelkemet nyomta.

Listám egyik legfontosabb kérdése, hogy mivel 36 éves vagyok és még nem szültem milyen lehetőségeim vannak a témával kapcsolatban, mert úgy hallottam, hogy ilyen esetben van lehetőségem petesejt lefagyasztásra is. (nem mellesleg ezt a klinikán dolgozó onkopszichológus említette nekem)

A doktornő válasza erre csupán annyi volt, hogy ezt a nőgyógyásszal szükséges intézni. 

Oké rendben, csak szépen sorban, akkor majd hívom a nőgyógyászomat. 

A doktornő készséggel és türelemmel viseltetett irántam de nem túl sok információval engedett utamra, vagyis a következő vizsgálatok felé. Vérvétel és PET CT, mely mindenképp szükséges a jövőbeni kezelésem szempontjából. A tűszúrást a vénámban már úgy viselem mintha csupán szúnyog szállna rám egy korty nedűért. 

Ugyanezen a napon délután

Összehívtam a csajokat, hogy közöljem velük a tényt, miszerint a barátnőjük hamarosan kopasz lesz.
Szerencsére még egy külföldön élő barátnőm is itthon volt, így ő is része lehetett eme közel sem egyszerű bejentésnek. 

Nehéz, amikor a szeretteiddel kell közölni hogy halálos diagnózist kaptál.
Tettem ki nasit és italokat és bájosan csevegtünk a nyári programokról és bulikról, készítettük egy két közös képet, majd előrukkoltam.

Egy szuszra elmondtam, nincsen ezen mit szépíteni. Rendkívül agresszív és invazív rosszindulatú daganatom van. Ma csekkoltam be az onkológiára, kemózni fognak és műteni és az egész életem meg fog változni. 

Hagytam nekik időt, hogy lélegezzenek.
Hagytam nekik időd, hogy a hangom eljusson a tudatukig.

Sokkot kaptak, ledöbbentek, sírtak és lefagytak.
De velem voltak. Megöleltek, szeretnek, támogatnak.

Súlyos teher mindannak aki szeret engem. Sajnálnak, szeretnének segíteni de nem tudnak. 

Bíztatnak, de tudják hogy az édeskevés, mert a harcot nem ők vívják. A fájdalmat nem nekik kell elviselni. A leépülést nem ők élik majd át. 

Érdeklődnek, hogy tudják merre járok, hogyan haladnak a vizsgálatok, milyen eredményeim vannak, de ők mennek tovább. Teszik a dolgukat, élik az életüket, csomagolnak a nyaraláshoz, nevetve szaladnak a gyerekük után. 

Én megkövülve, beleragadtam abba a pillanatba, amikor a magánrendelőben az orvos a kezembe nyújtotta az összehajtott papírt, annyival:  „jól érezte, hogy el kell jönnie kivizsgáltatni, ez egy rosszindulatú daganat, amit kezelni kell.”

Ott és akkor megfagytam és az agyam robotpilóta üzemmódra kapcsolt és csak írja és írja a listát és a teendőket, amiket még el kell intéznem, amíg még van rá időm, mielőtt még belém szúrják a tűt és elveszik a szabad akaratom.